Leírás

„Amikor ideköltöztem, és kiszedtem a holmikat a dobozokból, kezembe akadt a bekeretezett fénykép, és úgy éreztem, helye van a lakásomban, még akkor is, ha a múltam része. Nem lett volna szívem ahhoz, hogy kidobjam, és azt sem akartam, hogy az egyik doboz mélyén heverjen. Ennél sokkal, de sokkal többet jelentett. Aztán a kép kísérteni kezdett: úgy éreztem, mindig figyel az a két ember, aki rajta van. Az egyik a volt férjem, a másik a volt önmagam. Muszáj volt levennem onnan, de bármit is csinálok, még mindig olyan, mintha ott lenne. Először átfestettem a frissen mázolt nappalit, de az sem segített. Aztán a barátnőm azt tanácsolta, hogy tegyek oda valami mást, ami elfoglalja a helyét, és elfelejthetem. Akkor vettem egy festményt, ami tele volt vibráló, tűzpiros pipacsokkal, és felakasztottam a fénykép helyére. Abban a pillanatban megváltozott a kép hangulata, zavaró lett, harsány és utálatos. Pár nappal később felálltam a létrára, és leakasztottam a falról. Azóta nincs ott semmi, csak a fotó emléke.”

Udvarias köszönés, egy apró mosoly – Zsófia sosem akart többet a szomszédban lakó nőtől és a lányától. Mindent meg is tett, hogy a karrierje legyen az egyetlen barátja, szerette és megszokta az egyedüllétet, hiszen így érezte magát biztonságban. Aztán jött egy éjjel, amikor a két nő a szomszédból belecsöppent az életébe, alaposan felforgatva a boldogtalan, de kiszámítható világát.